Prológus: A zafír rózsa éneke 

   Tisztán emlékszem a napra, mikor megjelentél nálam, és felkértél, hogy a mestered legyek. Aznap viszonylag boldog voltam: aznap volt a születésnapom. Azt képzeltem, talán Apa nem fog inni. Énekelgetve, félig táncolva tettem meg a hazafelé vezető utat; az asszonyok megmosolyogtak, volt, hogy velem együtt énekelték az ismerős dallamokat. Útközben kaptam egy gyönyörű, zafírkék rózsát is: az eladó megsúgta, hogy ez egy igen különleges fajta, és már régóta őrizgeti a számomra. Boldogan mondtam köszönetet érte.

   Mikor hazaértem, édesanyám elgyötört, megkínzott arca egy pillanatra ellágyult, és ismét régi önmaga világlott fel a ráncok mögül. Megsimogatta a fejemet, és még egyszer boldog születésnapot kívánt. Aztán elővette az ajándékomat: egy, a nyakra szorosan simuló, arany nyakéket, aminek az elején, ahol szét lehetett csatolni a felvétel érdekében, egy igazi gyémánt világlott a konyha gyér világításában.

   Könnyes szemmel köszönetet mondtam, és megöleltem anyám megtört, keskeny kis testét. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy aznap utoljára látom őt.

   Reményeimet végül is apám ölte meg, mikor alkoholtól bűzölögve, hangosan danolászva rontott be. Emlékszem, hogy a gyomrom azonnal öklömnyire szorult össze, az arcomra a pánik egy rég jól ismert kifejezése költözött. Már előre féltem a következő kínzástól.

   S ő  nem is váratott magára: apám valami pitiáner dolgon feldühödve egy akkora pofont kevert le nekem, hogy a lélegzetem egy pillanatra elakadt, s tehetetlen babaként repültem le a székről, hogy aztán a falnak csapódva terüljek el. Az ezek után következő csapásokat nem is éreztem. Azt hiszem, egy pillanatra el is ájultam. Mikor végre az értelmetlen düh lecsillapodott, apám visszavonult a szobájába.

   Az ajtócsapódás megkönnyebbült sóhajokat generált. Anyám rögtön odaszaladt szinte élettelen testemhez, s gyönge vállaira emelve, valahogy bevonszolt a szobámba. Aztán lehámozta rólam a véres ruhákat, és ellátta a napok óta dagadó és a frissiben szerzett sebeimet.

   Nem volt min csodálkozni. Tudhattam volna, hogy Apa nem lesz képes a lánya születésnapján normálisan viselkedni. Öt éve képtelen volt rá. De az ember mindig reménykedik, nincs igazam? A remény nélkül üresek volnánk.

   Még akkor is, ha a remény eleve halálra van ítélve.

   Miután nyugtalan, sírásokkal tarkított álomba merültem, este tízkor ébredtem fel. Feltápászkodtam az ágyról, valahogy magamra operáltam a köpenyemet, majd kinyitottam az ablakot és kiültem a párkányra. Szokásommá vált, hogy azokon az estéken, mikor apám bántalmazott, kiülök az ablakba, és Mozart Requiem-jéből eléneklek egy-egy tételt, egyszersmind világgá kürtölve testi és lelki fájdalmamat. Eddig még sose volt panasz az énekre.

   Az utolsó  tételt, a Benedictus-t választottam. Belekezdtem, eleinte halk hangon, ahogy azt a tétel megkívánta. Kiválasztottam a mezzo szólamot, és azt énekeltem.

   És ekkor megláttalak téged.

   Mindig is azt gondoltam, hogy kettőnk találkozása sorsszerű, előre megtervezett dolog volt. Hisz kiemeltél a nyomorból, a fájdalomból, s egy új, jobb, szeretettel teli élet reményét helyezted a kezembe. Ahogy ott álltál a nevető, vértől csöpögő szájú Hold előtt, arcodon aggodalom és enyhe távolságtartás keveredése, tartásod felsőbbrendűségről árulkodó... Be kell vallanom, akkor nagyon tetszettél nekem. Elámulva figyeltem, hogy kissé behajlítod a térdeidet, és nemsokára ott ültél mellettem, hátaddal az ablak félfájának támaszkodva, méregzöld szemeidet az enyémbe mélyesztve, s mint mindig, a kezeidet a zsebedre vágva.

   – Szép hölgy, mi ez a szomorú dallam? – kérdezted. A hangod is tetszetős, mély, basszus hang volt, olyan, amilyet már az első pillanattól fogva neked gondoltam. Elfordítottam a fejem, tekintetemet a Holdra függesztettem, és akkorát sóhajtottam, amekkorát sérült bordáim engedtek.

   – Fáj – motyogtam. Nem volt benne értelem, de úgy láttam, akkora már te mindent értettél. Nem volt szükség magyarázatokra.

   – Tudom – válaszoltál, pedig nem is kérdeztem.

   – Ki vagy? – tudakoltam, miközben feléd fordítottam megduzzadt arcomat.

   – Nathaniel Rocco vagyok. Fegyver. Mestert keresek épp magamnak. Meghallottam a hangodat, és úgy döntöttem, megnézem, ki az, aki ily szépen énekel. – Ajkaid a szokásoddá vált félmosolyra húzódtak, ami már akkor is segített megnövelni a pulzusszámomat. – S te ki vagy, szép hölgy?

   –Mai Montgomery vagyok. Egyszerű gimnazista. Azért énekeltem, mert Apa megvert. Ilyenkor mindig énekelek – motyogtam sóhajtva.

   És ekkor egy, számomra meglepő dolog történt. Közelebb húzódtál hozzám, jobb kezedet kivetted a zsebedből, s átkaroltad a vállamat, majd szorosan magadhoz szegeztél.

   Éreztem a szinte fékezhetetlen erőt és dühöt, ami benned tombolt. Meg akartad ölni az apámat azért, amit tett. Ha nem lettem volna ott, azonnal lemészároltad volna, minden gondolkodás nélkül.

   – Mai... – sóhajtottad. Nem volt szükség szavakra. A tested minden elárult, amit szavakkal nem tudtál kifejezni.

   Aztán felálltál, egy könnyed lépéssel beugrottál a szobámba, és letérdeltél elém. Rögtön az az abszurd gondolatom támadt, hogy most megkéred a kezem.

   – Mai Montgomery. Fel szeretnélek kérni arra, hogy légy a mesterem. – Elvigyorodtál, de a mosolyodban volt valami féktelen, ádáz energia. – Segíts nekem, hogy elpusztíthassuk az ilyen férgeket, mint az apád! Hadd segítsek neked, hogy soha többé ne kerülj ilyen helyzetbe!

   A szavaid lényem legmélyéig értek el. Megsebzett, elfonnyadt, szeretet után éhező szívem feléledt, s új lehetőségek után kutatva, hatalmasat dobbant.

   – A... Mestered? De hát én... Nem is vagyok mester leszármazottja! – kotyogtam el azonnal az első gondolatot, ami eszembe jutott.

   – Dehogynem! Édesanyád fiatalkorában mester volt. Mindent tőle örököltél – hurrogtál le szerényen, aztán kinyújtottad a kezed, felém. – Gyere, Mai. Ígérem, hogy én soha, de soha nem bántalak, és soha, de soha nem hagylak cserben.

   Félelmetes, hogy ez az egyetlen ígéret mennyire megváltoztatta az életemet. Finoman elmosolyodtam, és jobb kezemet kinyújtott tenyeredbe helyeztem. Mintha csak az életemet tettem volna oda.

   – És most elviszel innen? – kérdeztem.

   – Igen. El, Death City-be. Ott fogunk lakni – feleltél, miközben kinyitottad a szekrényemet, és az aljából elővetted a bőröndömet. – Öltözz át.

   Melléd léptem, majd kiválasztottam egy régi, farsangkor használt jelmezemet, és ledobtam magamról a köpenyt. Láttam, hogy enyhén elpirultál  és a tekintetedet elfordítottad a mennyezet felé.

   – Ne fordulj el. Ezen a testen nincs mit szégyellni. – És nem is volt. Összevert, foltos testem annyira megviseltnek tűnt, hogy ha akartam, se tudtam volna szemérmes lenni.

   Aznap már harmadszor lángolt fel a tekinteted, ahogy végigpásztáztad a testemet. Ismét alig tudtad magad féken tartani.

   Felvettem a ruháimat, két oldalt lófarkakat alakítottam ki, majd elővettem egy papírt, és egy gyors, kapkodós üzenetet firkantottam édesanyámnak arról, hogy sajnálom, de én ezt nem bírom tovább, és megszököm. Biztos voltam benne, hogy ebbe bele fog roppanni, hisz én tartottam életben, de abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy bármi történjék is, egyszer őt is kiszabadítom.

   – Nathaniel! Nekem is lenne egy kérésem. – Feléd fordultam és odaléptem hozzád. Kérdőn tekintettél le rám, hisz jó fél fejjel magasabb voltál, de a figyelmedet rám összpontosítottad. – Azt akarom, hogy segíts erőssé válni. Hogy segíts nekem megszabadítani anyámat, ha egyszer lesz bennem elég tetterő hozzá. Mást nem is kérek.

   Miután elmondtam a kívánságom, visszafordultam a fiókokhoz, s mindent, amit csak találtam, belehánytam a bőröndbe. Egy ideig ízlelgetted magadban a dolgot, aztán vettél egy nagy levegőt.

   – Már most is elég erős vagy – mondtad.

   Meglepetten kaptam feléd a fejem. Álltad a tekintetem, azokban a méregzöld szemekben állhatatosság csillogott.

   – Hogy mondtad? – kérdeztem.

   – Figyelj! Ha én átváltozom, tudok neked segíteni. Apádat álmában nem lenne nehéz megölni...

   Abbahagytad, mikor láttad, hogy a pupilláim felére szűkültek össze.

   – Figyelj. Mai. Gondold át ésszerűen a dolgot! Apád csak fájdalmat okozott neked. Hiába gondolod azt, hogy kiskorodban nem, mert már akkor is bántalmazta anyádat. Egy ilyen ember nem érdemes az életre. El kell vennünk a démontojássá változott lelkét.

   – Tessék? – kérdeztem, ismét döbbenten.

   – Ezt majd később elmagyarázom. Most az a lényeg, hogy segítesz-e nekem megtisztítani a világot ettől a féregtől. Jól tudom, hogy szívesen megtennéd.

   Egy másodpercnyi gondolkodás elég volt ahhoz, hogy eldöntsem a dolgot.

   – Rajta, csináljuk! – morogtam.

   Elvigyorodtál, aztán ezüst fénycsóvák vettek körbe, amelyek a jobb kezem köré gyűltek. Alig egy másodperccel később egy gyönyörű, míves katana kardot szorongattam. Magam felé fordítottam a pengét, s az egyik oldalán a te arcot sejlett fel.

   – Gyerünk, Mai! Menj és fejezd be végre ennek a szemétnek az életét!

   Szép, lassan sétáltam át apám szobájába, és csendben löktem be az ajtót magam előtt.

   – Te, kinek önképe jelentősen torzult, s azt hiszi, bármit megtehet a körülötte élőkkel... – Felemeltem a kardot, arcomon egy kegyetlen maszk képződött. – Te, ki annyira inkompetens vagy, hogy még egy egyszerű állást se tudsz megtartani... – Magam elé nyújtottam a kardot, aztán a fejem felé emeltem. – Te, ki elidegenítetted magadtól a saját családodat... A lelked az enyém lesz! – kiáltottam, és lesújtottam a paplan alatt heverő apámra. A teste eltűnt, helyén egy vörös, gömbszerű valami jelent meg. Magam mögé dobtam a kardot, ami rögtön átváltozott, s nemsokára te álltál mellettem. Kinyújtottad a karod, elkaptad a vörös valamit, majd bekaptad, megcsócsáltad, és lenyelted.

   – Mehetünk? – kérdeztem, és visszamentem a szobámba. Te azonnal utánam trappoltál.

   – Kicsit se érzed magad rosszul? – kérdezted aggódón, miközben segítettél nekem a csomagokkal.

   – Emiatt a féreg miatt? Ne etess már! – kacagtam fel keserűen, és elindultunk a vasútállomás felé, hogy elkapjuk az utolsó, Death City felé tartó vonatot. Elnyelt minket a sötétség.

   Mögöttünk egy zafír rózsa szirmait kergette a szél a semmibe. 

   Első  fejezet: Technikus és fegyvere 

   Sokszor még ma is eszembe jut ez az éj. Minthogy aznap is ezt álmodtam újra. Képtelen voltam felfogni, hogy én, Mai Montgomery, akkora szerencsében részesülhet, hogy egy fegyver felkérte mesterének, s most Death City felé robog, hogy kiképezhessék. Annyira fáradt voltam, hogy a teljes vonatutat végigaludtam, s csak akkor ébredtem fel, mikor a vagon nagy zökkenéssel megállt a peronon.

   Nathaniel segített nekem a csomagokban: ismét. Merev testtartásából  ítélve nem sokat pihenhetett. Bocsánatot akartam kérni, de mikor már nyitottam volna a szám, hogy kibukjon belőlem az első pár szó, megrázta a fejét.

   – Hadd el, Mai. Engem nem zavart, hogy nem tudtam aludni. A legfontosabb az volt, hogy te pihenj – mondta szigorúan. Én leginkább azt találtam megdöbbentőnek, hogy még azelőtt elhárította a bocsánatomat, mielőtt még kimondhattam volna a szavakat.

   – Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már jó tíz perce sétáltunk egy hatalmas épület felé... Amiből meglepően gyertyák álltak ki.

   – El kell mennünk Shinigami-samához, hogy kérvényezzük a felvételünket a Shibusen-be. Ha az megvan, el kell mennünk a lakásomra, hogy berendezkedjünk – mondta, miközben az egyik kezét felemelve, ujjain számolta a teendőket. – Az se elhanyagolható, hogy el kell neked mesélnem pár dolgot.

   – Hát igen. Kezdjük az elején. Ki az a Shinigami-sama? Mi ez a Shibusen? És egyáltalán, mik azok a démontojások?

   – Majd este – hurrogott le, aztán felcaplattunk a hosszú lépcsősoron. Egy üvöltöző valaki állt az épület előtti téren.

   – Hol van már? A türelmem fogytán van! Egy diák sem érdemli meg, hogy nagyobb hírneve legyen az én isteni mivoltomnál, főleg akkor, ha még ide se jár!

   Ebbe a monológba más hangok is vegyültek, pontosabban három.

   – Jesszus... Már megint kezdi... Black Star, már Kiddel is alaposan megjártad! Én a helyedben nem pattognék! – Majd ugyanez a hang folytatta, csak sokkal halkabban. – Arról nem is beszélve, hogy most nem hagyom szétveretni magam.

   – Tsubaki-chan, nem akarod leállítani?

   Valakiből egy hatalmas sóhaj szakadt fel.

   – Black Star, ülj le és várj türelemmel! Biztosan mindjárt itt lesznek!

   Ekkor végre felértünk a lépcsősor tetejére, s megpillantottam a három ott ücsörgőt, illetve egy pattogó személyt.

   Az egyik fiú-lány párosról sütött, hogy ők fegyver és mestere, hisz ruhájuk hasonló stílussal rendelkezett. A lány magas volt, hosszú fekete haját felkötve viselte, s egy alacsony, kék hajú pukkancsot próbált meg lenyugtatni, aki össze-vissza ugrált, s a szó szoros értelmében majdnem felrobbant.

   A másik páros a földön ült, hátukkal az egyik oszlopnak támaszkodva. A lánynak két lófarokba kötött, világosbarna, már-már szürke haja volt, s egy egyszerű, iskolai egyenruhát meg egy hatalmas bakancsot viselt. A fiú, minden bizonnyal a fegyver, fehér hajjal rendelkezett, s egy egészen szimplának mondható, utcai viseletben ücsörgött.

   Egyszercsak mind a négyen felnéztek ránk.

   – Na. Nem megmondtam, hogy ide fognak érni? – kérdezte a fehér hajú, aztán felállt, s kezeit a zsebébe dugva, szemrehányón a másik páros felé fordult.

   A kis pukkancs kiszabadult a lány karjai közül, s egy, általa hősiesnek vélt pózba vágta magát, ami szerintem rendkívül idétlenül hatott.

   – Én, ki legyőztem Istent, én, kinek neve örökre fenn fog maradni, míg világ a világ, ezennel megparancsolom, hogy küzdj meg velem! – üvöltötte, aztán felemelte a kezét. – Tsubaki!

   – Igenis! – motyogta letörten a lány, s egy, a ninják által preferált fegyverré változott.

   – Nem igaz... Na, mi lesz, Maka? Beállunk, vagy röhögünk a kispadról? – kérdezte a fehér hajú, majd kinyújtotta az ücsörgő lány felé a kezét. Ő elmosolyodott, s miközben felállt, a fiúból kékes fény közepette egy kasza lett.

   – De ne legyen hiába, hogy felkeltünk szombat reggel... – motyogta még a kasza.

   Mindeddig csak csendben figyeltem, de úgy éreztem, ideje a tettek mezejére lépni. Kérdő tekintettel Nathaniel felé fordultam.

   – És most mit kell csinálnom? – kérdeztem. A másik két mester a szó szoros értelmében lefejelte a földet megdöbbenésében.

   – Hát, én se igazán tudom. Ne sértődj meg, de még nem vagy olyan magas szinten, hogy két, már régebbóta idejáró diákkal megküzdhess. Ajánlom az átsétálást, és menjünk Shinigami-samához.

   – Álljunk meg egy pillanatra! Akkor most mi van? – kérdezte a pukkancs, miközben leengedte a karjait. Arcán értetlenség tükröződött.

   – Mi lenne? Semmi. Nekünk most mennünk kell. – Megragadtam Nathaniel kezét, és átszaladtunk a két mester között. Ők hüledezve néztek utánunk. 

   Miután a két jövevény eltűnt a folyosón, Soul visszaváltozott emberi alakjába, és dühösen Black Star felé fordult.

   – Nem megmondtam, hogy ne legyen hiába? Egy kezdő mesterrel nem tudunk megküzdeni! Nem lenne fair, meg minden!

   – És nekem honnan kellett volna tudnom, hogy még csak egy kezdő mester?

   – Hát én azt meg honnan az anyám kínjából tudjam? Te valami isten vagy, vagy nem?

   Egy ideig ilyen hevülettel veszekedett a két fiú, közben Maka és Tsubaki leültek a földre.

   – A kár az, hogy ez az új páros még csak nem is sejti, mekkora erővel rendelkeznek – motyogta Maka, miközben átölelte a térdét, s állát ráfektette.

   A másik három egy emberként fordult felé.

   – Ezt ismételd meg – kérte Soul.

   – A két lélek tökéletes összhangban van. Szinte el se hiszem, hogy még csak tegnap ismerték el egymást. A lány lelke sebzett, kis nebántsvirág, mindazonáltal nagyon makacs. A fiúé védelmező, kompromisszumra képes. S úgy látszik, valamiféle egyesség van közöttük, ami még erősebbé teszi a kapcsolatukat. Majdnem akkora az összhangjuk, mint Kidé és a Thompson nővéreké.

   Megilletődött csönd ereszkedett a társaságra. Maka felállt, arcát a nevető  Nap felé fordította. Szemeiben elszántság tükröződött.

   – Kíváncsian várom, mivé lesznek. 

   – Te... Nathaniel... Igazán ne vedd sértésnek, de... – Ismét körbenéztem, és félve lapultam az oldalához. Az épület kifejezetten félelmetes volt. – Biztos nem tévedtünk el?

   – Nem, ha mondom! – förmedt rám, aztán bekopogott egy ajtón.

   Miután végigsétáltunk egy igencsak furcsa, guillotin-okkal díszített folyosón, megálltunk egy furcsa tapétával befedett teremben. A fal kék eget mintázott, s felhők úszkáltak rajta: a szó szoros értelmében.

   – És most? – kérdeztem, miközben szinte elbújtam Nathaniel mögött. Ő maga mellé rángatott, vártunk.

   És csak vártunk.

   És vártunk.

   – Na, és most mi van? – kérdeztem, miután öt percet álltunk egy helyben.

   Nathaniel megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Még életemben nem jártam Shinigami-sama szobájában.

   Elnézve a hatalmas tükröt, ami a szoba közepén állt, eszembe jutott egy régi emlék.

   – Anya, ez mi? – kérdeztem, mikor megnéztem a számot a lapon, amit Anya nemrég firkantott le.

   – Ez? Shinigami-sama telefonszáma. Ha valaha segítségre van szükséged, hívd őt.

   Odatrappoltam a tükörhöz, ráleheltem, és felfirkantottam a számokat, közben halkan ezt motyogtam: shini-shini-koroshi.

   A tükör kékes fénnyel vibrálni kezdett, s nemsokára megjelent az üveglapon egy fekete ruhába burkolózott, maszkos idegen.

   – Óóó, kit tisztelhetek bennetek? – kérdezte meglepett hangon, miközben alaposan szemügyre vett bennünket. Visszahátráltam Nathaniel mellé, és ismét félig a háta mögé bújtam.

   – Gyerünk, Mai, válaszolj – bökött oldalba.

   Kicsivel odébb léptem, és megköszörültem a torkomat.

   – Mai Montgomery, kardmester és a fegyvere, Nathaniel Rocco. Azért jöttünk, hogy kérvényezzük a felvételünket a Shibusen-be! – Álltam a maszkos kivehetetlen, mégis elemző tekintetét.

   – Szóval ti lennétek azok... – Én tévednék, vagy ez a mondat tényleg annyira félelmetesen és félreérthetően hangzott, mint ahogy azt én gondolom? – Helyes, helyes. Minden új diákot nagy örömmel fogadunk. Ha nem bánnátok, az alap dolgokra megkérnék egy tanárt, hogy magyarázza el nektek.

   Mögülünk cipőtalpak kopogása hallatszódott. Megfordultunk, és egy igencsak furcsa, szürke hajú férfit láttunk, akinek egy csavar állt ki a feléből, amit bőszen tekergetett. Szájában cigaretta fityegett, s több helyen öltésminták tarkították mind az arcát, mind a ruházatát.

   – Ő itt Doktor Franken Stein, iskolánk egyik professzora. Dr. Stein, ha megkérhetnélek rá, világosítsd fel Mai-chant és Nathaniel-kunt.

   Ezzel a tükör ismét üres volt. Shinigami-sama eltűnt.

   – Üljetek csak ide – mutatott Dr. Stein két, hirtelenjében ott termett székre. Gyorsan leültem, mert most már tényleg kíváncsi voltam.

   – Mivel is kezdjem? Ez a Shinigami Buki Shokunin Senom, amit mi rövidítve Shibusen-nek hívunk. Ide járnak azok a fiatalok, akik mesterek, illetve az ő fegyvereik. Azért jött létre, hogy megakadályozzák a Démonisten újjászületését, aki az egész világot a rettegés legmélyebb vermébe taszítja, az embereket pedig, az őrület mélyébe rántja, és aki már egyszer megpróbálta elpusztítani a világot. Lényegében ez a Shibusen legfőbb célja: hogy az emberi útról letért, s közben démontojássá változott lelkeket begyűjtse az itt kiképzett fegyver technikusok által.

   – A mester és fegyvere feladata, hogy győzedelmeskedjen a démontojássá változott lelkek elleni harcban. Ha egy fegyver 99, démontojássá vált lelket felfal, s ezután egy boszorkány lelkét, kiknek lelke ugyanolyan gonosz, mint a démontojások, Halálkaszává, vagyis Shinigami-sama fegyverévé válhat. Viszont ez sem egyszerű feladat. 99 démontojást viszonylag könnyű begyűjteni, még ha sok időbe telik is, de egy boszorkány lelke egészen más tészta.

   – A technikus és fegyvere közötti összhang a legfontosabb mindennél. Semmilyen körülmények között nem engedhető meg, hogy a lélekhullámaik közötti egyensúly megbomoljon. Hisz ezt felhasználva győzedelmeskedhetnek a csatákban. A lélekrezonancia egy magasabb szintű felhasználása a rezgéseknek: de erről inkább később, a kiképzésetek tényleges elkezdődésekor.

   – Mindketten egy alap kiképzésben fogtok részesülni, melynek lényege, hogy minél inkább megbízzatok egymásban, és hogy képesek legyetek mind a saját, mint a társatok erejét a maximumig kihasználni, hogy minél sikeresebbek legyetek. Ez a következő héten fog megtörténni. Hétfőn ahelyett, hogy az osztályterembe mennétek, gyertek el erre a címre. – Egy papír fecnit nyomott a kezembe. – Itt megkapjátok a kiképzést, de a többi már csak rajtatok múlik. Most mehettek.

   Felálltunk, és kisétáltunk a szabadba. Ez már könnyebben ment, mint mikor ide kellett találnunk. Öt perccel később a kaszamesterrel és fegyverével álltunk szemben. 

   – Nos, mit szólsz hozzájuk? – kérdezte Shinigami-sama, miközben figyelte, ahogy Dr. Stein teker kettőt-hármat a csavaron.

   – Ez egyszerűen szólva elképesztő – vallotta be a megilletődöttségét a férfi. – Szerintem ilyen még sose volt, hogy egy technikus és fegyvere ilyen szinten harmonizáljanak egymással, alig egy nappal az elfogadás után.

   – Igen, igen... Igazán figyelemre méltó... De ne legyél túl szadista a kicsi Mai-channal, ha kérhetnélek... Nem akarjuk elrémiszteni.

   – Ó, a világért se... Csak segítek neki, hogy a tényleges erejét előhozza.

   Stein szemüvegére egy kósza fénycsóva vetül, teljes fehérségbe burkolva az üvegeket.

   – Olyan szép volt az a lány... De szívesen feldarabolnám...

   – Arra én nem adtam engedély! – förmedt rá Shinigami-sama, és egy hatalmas csapást mért Stein koponyájára. – Sicc innen! 

   – Bocsi, elfelejtettünk bemutatkozni. Az én nevem Maka Albarn, s ő a kaszám, Soul Eater Evans – mondta a lány, miközben először magára mutatott, majd a fiúra.

   – Az én nevem Mai Montgomery, ő pedig, az én kardom, Nathaniel Rocco. Örvendek a találkozásnak. – Finoman elmosolyodtam, azonban Nathaniel védelmezőn közém fonta az egyik karját, és szorosan magához szögezett. Tekintetét a velünk szemben állókra szegezte.

   – Mit akartok tőlünk? – kérdezte fenyegető hangsúllyal.

   – Csak nyugi, nem balhézni jöttünk. Csak gondoltuk, el kéne a segítség a szállásotokhoz vezető úton – mondta Soul Eater, és félig elfordulva tőlünk még odavetette, hogy mondjuk meg, hol is lakunk.

   Nathaniel gyorsan meg is adta a címet, amiről kiderült, hogy épp Maka és Soul lakása mellett volt. Egy ideig csendben sétáltunk le a lépcsőn.

   – Hűha, Mai, nagyon szép a ruhád! – dicsérte meg Maka a szerelésemet.

   – Öh, köszönöm. Még évekkel ezelőtt varrtam kézzel – motyogtam, miközben körbepördültem. A selyem halkan suhogott körülöttem.

   – Szép. Nagyon ügyes vagy! Lehet, hogy néhanapján megkérlek majd, hogy foltozd meg Soul zoknijait, mert gyorsan lyukasodnak! Komolyan, mintha a lábujjai ennék az anyagot, vagy valami! – morogta Maka dühösen, miközben a halkan beszélgető, kifejezetten lezser tartásban utánunk caplató Soul-ra meresztette a szemeit.

   – Örömömre szolgál, ha segíthetek – mondtam, miközben elmosolyodtam.

   Hamar megérkeztünk a lakásra. Még az utolsó percekben átinvitáltam a szomszédunkat egy esti összeülős, beszélgetős partira, amibe mind a ketten készségesen beleegyeztek. Mikor beléptünk a lakásba, kissé megdöbbenve bámultam az ízlésesen berendezett nappalit.

   – Melyik az én szobám? – kérdeztem.

   – Az, amelyiken egy fodros tábla van – mondta Nathaniel. – Jól van, na, nem tudtam, hogy milyen leszel. Reméltem, hogy lány, és ezért tettem ki olyan táblát – felelt a ki nem mondott kérdésemre.

   – De előrelátó valaki – motyogtam, és benyitottam a szobába.

   A szoba ízlésesen volt berendezve. Egy kétszemélyes ágy volt az ablak melletti falhoz tolva, mellette egy éjjeliszekrény volt, amellett pedig, egy íróasztal. Volt itt még egy kétajtós szekrény, egy fiókos szekrény, és pár polc, a könyveknek, ha vannak. A szoba a bézs és ennek sötétebb színeiben játszott: az összhatás nagyon kellemes volt.

   Össze sem lehetett hasonlítani az én otthoni patkánylyukammal.

   – Ezt te rendezted be? – kérdeztem, miután behurcolkodtam.

   – Hát igen. Gondoltam, a leendő mesterem egy berendezett szobának jobban örülne. Habár míg meg nem találtalak, nem sűrűn voltam itt. Túlzottan izgatott voltam – vallotta be Nathaniel, miközben megnézte a hűtő tartalmát.

   – Te ennyire vártál már? – kérdeztem, miközben a válla felett átnyúlva, kivettem egy dobozos üdítőt, és az egyik fotelbe leülve, kibontottam és belekortyoltam.

   – Igen. Tudod, egy fegyver a mester nélkül semmit se ér. Most, hogy van technikusom, a határ a csillagos ég!

   Elmentünk még bevásárolni, és egy csomó olyan alapanyagot vettünk, amit még otthon nem igazán engedhettem meg magamnak. Mikor egy különleges sajtra esett a tekintetem, Nathaniel elmondása szerint olyan arcot vágtam, mint egy könyörgő kiskutya.

   Miután a kelleténél sokkal többet vásároltunk, hazamentünk. Meglepődve tapasztaltam, hogy a már-már hortyogó Nap nemsokára a látóhatár alá bukik. Ennyire elszaladt volna az idő?

   – Segíthetek? – kérdeztem, mikor Nathaniel kipakolta az ételeket a konyhapultra.

   – Persze! Tudsz főzni? – válaszolt kérdéssel ő, majd a kezembe nyomott egy aranyos, rózsaszín, fodrokkal díszített, az elején egy hatalmas cicával rendelkező kötényt.

   – Mikor Anyut Apa nagyon megverte, akkor én voltam kénytelen vacsorát főzni, szóval igen, tudok. Mit fogunk csinálni? – kérdeztem.

   – Magunknak vacsorát... Meg gondoltam, ne úgy várjuk a szomszédokat, hogy semmivel sem tudjuk megkínálni őket, szóval ezért vettem ezeket a ropikat és egyebeket. – Miközben én azon gondolkodtam, hogy mit is együnk.

   – Egyszerű makaróni is megteszi – mondta ő, és a kezembe nyomta a szükséges dolgokat.

   – Biztos?

   – Igen. Még mielőtt megérkeznének, azelőtt fogjuk megenni.

   Körülbelül másfél órával később kopogtattak az ajtónkon. Én már annyira izgatott voltam, hogy azonnal repültem az ajtóhoz, és szélesre tárva, a szomszédaink arcába üvöltöttem, hogy: „Isten hozott!”. Aztán visszatáncoltam a döbbent Nathaniel mellé, és mosolyogva vigyázzállásba vágtam magam.

   – Azt hittem, szétrobban a dobhártyám – zsörtölődött Soul, miközben megdörgölte a füle belsejét az egyik ujjával.

   – Vége van már? – kérdezte félve Maka, miközben elvette a kezeit az arca elől.

   – Gyertek már be! – kiabáltam, és gyorsan a hátuk mögé kerültem, majd betoltam a párost.

   – Elnézést kérek, általában nem ilyen kis hebrencs... – motyogta Nathaniel, és egy nem túl erős tockossal jutalmazott.

   – Áú! Hagyj már! Apa miatt otthon sose fogadhattunk vendéget, szóval hadd élvezzem már ki! – Egyik lábamról a másikra ugráltam izgatottságomban.

   – Csak nyugi, Mai. Pillanatok alatt meg fogod unni – mosolygott Nathaniel, és a vállamra helyezte a tenyerét, hogy leállítson.

   De nem untam meg. Egy csomó mindent megtudtam a szomszédainkról, például, hogy Maka apja a híres-hírhedt Halálkasza, az anyja pedig a második partnere volt. Az első – mily meglepő – Dr. Stein volt.

   Jó  másfél óra telt el szinte üres, semmitmondó csevegéssel, amikor is megfájdult a fejem. Kissé összefolytak a dolgok előttem, de mielőtt még elájulhattam volna, Nathaniel elkapott.

   – Minden rendben? – kérdezte aggódva.

   – Igen. Azt hiszem, elmegyek aludni – motyogtam, felálltam, és betámolyogtam a szobámba. Ott ledőltem az ágyra, és szinte azonnal elnyomott az álom. 

   Miután Mai becsukta az ajtót, Nathaniel bocsánatkérőn nézett a vendégeire.

   – Hosszú napja volt – magyarázta.

   – Nem akartam erre Mai jelenlétében rákérdezni, de... Mi történt vele? Képtelenség nem észrevenni a ronda véraláfutásokat az arcán – mondta Maka, miközben előrehajolt, és elvette az asztalról a poharát. Kortyolt egyet, de a tekintetét továbbra is a fiún tartotta.

   – Az édesapja bántalmazta mind őt, mind az édesanyját.

   Úgy tűnt, ez a magyarázat éppen elég volt mindenkinek. Egy jó ideig csendben ültek, néha ropogás hallatszott, mikor Soul egy újabb adag ropit tömött a szájába.

   Ekkor hallatszott a sikítás.

   Nathaniel azonnal felpattant, és majdnem hogy berobbant a mestere szobájába. Mai az ágyon hevert, testét össze-vissza dobálta, arca egy fájdalmas grimaszba torzult.

   – Ne! Ne bántsd! Hagyd őt békén! – kiabálta elfúló hangon, miközben a kezeivel jobbra-balra hadonászott.

   – Mai! Mai, ébredj fel! – Nathaniel durván megrázta a lány vállait, akinek erre felpattantak a szemhéjai, de így is jó pár percbe telt, míg a fiúra tudott fókuszálni. A légzése felületes volt; úgy zihált, mintha futott volna. Egyikük se vette észre a döbbenten az ajtóban ácsorgó Makát és Soult.

   – Mai! Csak rosszat álmodtál! – mondta Nathaniel, egyenesen a lány szemébe nézve.

   – Csak rossz álom? – kérdezte álmatag hangon Mai, mintha még mindig aludna. Aztán elkezdett pislogni, de a könnyei megállíthatatlanul törtek elő. – Dehát olyan valóságos volt...

   – És már vége! Már nem bánthat! Emlékszel? Elvettük a démontojássá vált lelkét! – Nathaniel komoran nézett a lány sírástól elhomályosult tekintetébe. Észre se vette, hogy egyre erősebben szorítja a karját. – Emlékszel? Azt ígértem, hogy meg foglak védeni. Itt semmi bajod nem eshet!

   Mai bólintott, de aztán remegős hangon megjegyezte, hogy nem fog tudni visszaaludni.

   Nathaniel finoman visszafektette az ágyra, és ekkor vette észre a két vendéget, akik az ajtóban álltak. Maka szeme könnyben úszott, Soul arca egy komor kifejezést öltött.

   – Sajnálom, hogy így ért véget ez az este. Megkérhetnélek, hogy távozzatok? – kérdezte bűnbánóan a fiú, miközben kitessékelte a vendégeket. Még utoljára jó éjszakát kívánt, majd becsukta az ajtót.

   – Szegény. Ezt nem is sejtettem – mondta Maka, miközben kinyitották a lakásuk ajtaját.

   – Minden embernek megvan a maga keresztje. Hála az égnek, Mai-nak ott van Nathaniel, aki kisegítheti – morogta Soul, és ledobta a cipőjét.

   Ekkor valahonnan énekhang szűrődött be a lakásba. Maka kíváncsian az ablakhoz sétált, és kinyitotta. Hamar rájött, hogy a szomszédból énekel valaki: s nem is akárki, hisz Mai volt az.

   – De szép! – motyogta, majd az ablak elé húzott egy széket, és leült rá. Lehunyt szemmel hallgatta a kellemes dallamot.

   Nemsokára Soul is odacaplatott, felugrott az ablakpárkányra, s ott ücsörögve, szintén lehunyt szemmel élvezte az ingyen koncertet.

   Hirtelen feltámadt a szél, és zafírkék rózsaszirmokat fújt a Hold felé. Az énekhang lassan elhalt. Minden nyugovóra tért.